Ebben a részben általában a nukleáris technológia és az energiaipar trendjeiről írunk. Ezúttal azonban a Roszatom szerepéről lesz szó, azzal összefüggésben, hogy kibontakozóban van egy tendencia, ami alapján sokfelé megpróbálnak megszabadulni „mindentől, ami orosz.”  Arról, hogy milyen mértékben függ a világ a Roszatomtól, február végén jelent meg egy cikk a Nature folyóirat honlapján. A tények azonban azt mutatják, hogy sokkal helyesebb lenne a pragmatizmuson és jószándékon alapuló együttműködésről beszélni.

A cikk a Nature Energy online kiadásában jelent meg. A havonta megjelenő online kiadvány energetikai kérdések széles köréről értekezik a villamosenergia-termeléstől és -elosztástól az energetikai technológiákon át az energetikai politika társadalomra gyakorolt ​​hatásáig. Nem hagyhattuk figyelmen kívül a kiadványban megjelent elemzést.

A cikk leginkább meggyőző állítása arról szólt, hogy a Roszatom globális nukleáris iparban betöltött szerepe megkerülhetetlen. A cikk megjegyzi, hogy a Roszatom szerepe a megalakulása óta folyamatosan nőtt a nemzetközi atomenergetikai piacon, lehetővé téve, hogy a legfontosabb szolgáltatások tekintetében vezető szereplőként lépjen fel. 2007 és 2017 között az orosz cég 10 új reaktor építését kezdte meg, 2009-től 2018-ig pedig 31 megrendelésből 23-at kapott, és ez a világ összes épülő blokkjának mintegy felét tette ki. A Roszatom leányvállalatán, a TVEL-en keresztül szállít nukleáris fűtőanyagot, miközben a világ uránkonverziós kapacitásának 38%-át, urándúsító kapacitásának pedig 46%-át ellenőrzi, valamint szolgáltatásokat nyújt nukleáris létesítmények leszereléséhez és a radioaktív hulladékok kezeléséhez. – Így adódott, hogy 2000 és 2015 között Oroszország az atomerőművek építésére, a reaktorok és a nukleáris üzemanyag ellátására, valamint a nukleáris létesítmények leszerelésére és a radioaktív hulladékok kezelésére vonatkozó nemzetközi megállapodások mintegy felét hajtotta végre. Fő versenytársai az atomenergiában – Kína, Franciaország, Japán, Dél-Korea és az Egyesült Államok – együtt adták a fennmaradó 40%-ot – jegyzik meg a szerzők. Sem a fukusimai erőműbaleset, sem annak politikai következményeit nem voltak hatással a Roszatom tevékenységére.

Furcsa viszont, hogy a szerzők csak a 2018-ig terjedő adatokat használták. Nézzük meg, hogy mi történt ezután. Az orosz atomenergetikai ipar egészét átfogó Atomenergoprom éves jelentése szerint a társaság világelső a külföldi atomerőművek építése (35 blokk) és az urándúsítás terén
(a világpiac 38%-a), a világon a második  az urántartalékok, valamint a kitermelés terén
(a világpiac 15% -a) és a harmadik helyen áll a nukleáris üzemanyag-gyártás piacán, 17%-os részesedéssel. Annak ellenére, hogy többezer szankciót vezettek be Oroszország ellen, egyedül Finnország nem volt hajlandó együttműködni a Rosatommal, és ezért a megrendelt atomerőművi blokkok száma 34 -re csökkent.

Azt is hozzá kell tenni, hogy a Rosatom előnye az, hogy képes a-tól z-ig teljes  szolgáltatást nyújtani. «Az a mód, ahogy a Roszatom viszi a projektjeit előnyös partnerré teszi a nukleáris területen az új belépők számára. A szerződések konkrét feltételei esetről esetre változnak, de a a vállalat kész magára vállalni a teljes létesítési folyamat végigvitelét egészen az atomerőmű üzemkész állapotáig, illetve azt átadni üzemeltetésre a helyi nukleáris szakembereknek, akiket szintén a Roszatom képez ki.», – áll a cikkben. Ez így van.

Logikai bukfenc

A szerzők szerint azonban a Rosatom ezen előnyei lehetővé teszik,  «hogy politikai nyomást gyakoroljon és befolyását kiterjessze az egész világra». Először is, abból az állításból, hogy  «a Roszatomnak előnye van» nem következik, «hogy Oroszország politikai nyomást gyakorol», a két állítás között legalább a forma kedvéért logikai kapcsolatnak kellene lennie. De nincs. Ráadásul a következő mondatban éppen ellenkező értelmű állítást tesznek.: «Minin és Vlcek, a Roszatom tevékenységét és a vállalatnak az orosz kormányhoz fűződő viszonyát  tanulmányozva arra a következtetésre jutnak, hogy a vállalat mindenekelőtt nyereségre és növekvő mértékben önállóságre törekszik». A cikkben idézett  S. Thomas állítása arról, hogy a Roszatom  nem képes teljesíteni az összes vállalását nem erősíti meg, de nem is cáfolja a fenti állítást, ez egy másik téma. Ebből is látszik, hogy a cikk állításai között logikai ellentmondás van.

Hibák és pontatlanságok

A Nature cikke hibás állításokat is tartalmaz. Az indiai Tarapur Atomerőmű a Roszatom projektjei között szerepel, holott az első két blokkot, amelyek forralóvizes reaktorokkal működnek amerikai cégek építették. A másik két blokk nehézvizes blokkjai pedig indiaiak.

A cikkben először az olvasható, hogy a Rosatom 73 különböző projektet valósít meg 29 országban, néhány sorral később viszont az áll, hogy az orosz állam 54 országgal tart fent kapcsolatokat az atomenergia terén. A második szám közelebb áll a valósághoz.

A szerzők azt is állítják, hogy 2022-ben az ukrajnai „különleges katonai művelet” miatt nemcsak Finnország, hanem Jordánia és Szlovákia is atomerőművek építését mondta le. Ez nem igaz. Jordániában még 2018-ban úgy döntöttek, hogy nem egy nagy atomerőműre, hanem kis teljesítményű moduláris blokkokra van szükségük, májusban pedig megállapodást írtak alá a Roszatomhoz tartozó Rusatom Overseas céggel egy kis teljesítményű moduláris reaktorokkal megvalósuló atomerőművi projekt kidolgozásáról. A tárgyalások folyamatban vannak. A szlovák atomenergetikai ipar képviselői pedig valószínűleg nagyon meglepődnének, ha a Nature cikkét olvasnák, idén január 31-én ugyanis a Mohi Atomerőmű harmadik, VVER-440-es reaktorral szerelt blokkját kapcsolták rá a szlovák villamosenergia-rendszerre. Hamarosan várható a negyedik blokk átadása. Ez azt jelenti, hogy 2022-ben Szlovákia befejezte  az orosz tervezésű blokkok építését.

Másrészt nyomásgyakorlás

A cikkben szerepel egy másik vonatkozásban is Szlovákia. A szerzők emlékeztetnek arra, hogy Szlovákia az uniós országok által elrendelt repülési tilalom ellenére is fogadta a nukleáris üzemanyagot szállító orosz repülőgépeket. Ez a példa hivatott alátámasztani azt az álltást, hogy «a TVEL, illetve a Roszatom által biztosított üzemanyag függőséget jelent. (Nem mellékesen ezek a szállítások folytatódnak Bulgária, Csehország Magyarország és Finnország vonatkozásában is)  illetve a lengyel kutatóreaktor is kap üzemanyagot). A lap állítása szerint a rugalmatlan villamosenergia-rendszer, illetve a szlovákiai atomerőmű energiamixben betöltött túlzott szerepe miatt növekszik a kitettség és zavar keletkezhet az ellátásban.» Ez a példa viszont pont az ellenkezőjéről tanúskodik.  Szlovákia kitettségét nem a TVEL szállításai okozzák, hanem az Európai Unió Oroszország elleni szankciói, amelyek nehezítik a nukleáris üzemanyagellátást.

Néhány részlet a lengyelországi kutatóreaktor üzemanyag-ellátásáról: a szerződést 2015-ben írták alá (vagyis a Krím-félsziget Oroszországhoz kerülése után). Ezt megelőzően a lengyel reaktor francia üzemanyaggal működött. E részletek ismeretében nyilvánvaló, hogy nem egy megörökölt szerződésról van szó. Lengyelországnak lehetősége volt szabadon megválasztani az üzemanyag szállítóját, a lengyelek a Roszatomot választották. A cikk szerzői mindössze egyetlen példát találtak arra, amikor zavar volt az orosz üzemanyag-szállításban, amely eset a The Insider portálon jelent meg: «2005-ben az ukrán narancsos forradalom idején történt egy incidens, amely akkor sem az ukrán sem az orosz médiában nem keltett figyelmet: az Ukrajnának szállított nukleáris üzemanyag között volt egy selejtes kazetta, amely a reaktorba való berakás után deformálódhatott volna, de az ukrán szakemberek még  időben felfedezték a hibát, és visszaküldték a kazettát az orosz gyártóüzembe. Hivatalosan az oroszországi gyártósoron történt üzemzavarral magyarázták a selejtes kazettát ami után a vizsgálatot leállították.».

Az említett eset arról tanúskodik, hogy még az állítólagos „energiafegyverről” szóló cikkben sem tudtak a műszaki hibán túl semmi mást felróni a Roszatomnak. A narancsos forradalom közepette az energetika, pláne az atomenergetika terén a legkisebb politikai nyomásgyakorlási kísérlet sem maradt volna szó nélkül. Az akkori eset mostani felemlegetése (a The Insider cikke 2022 őszén jelent meg) nem más, mint árnyékbokszolás.

A Nature cikkében, illetve a megírásához használt forrásokban ily módon egyetlen olyan példa sem akadt arra, hogy Oroszország az atomenergiát valaha is politikai nyomásgyakorlásra használta volna.

Akkor most mégis mi van, van vagy nincs függőség?

A cikk egy infografikára épül, amely azt mutatja be, hogy mekkora lenne az orosz tervezésű atomerőművek részaránya a villamosenergia-ellátásban, amennyiben az összes bejelentett orosz projekt befejeződik 2040-ig. Emellett egy táblázat is szerepel a cikkben, amely az  Oroszországgal folytatott atomenergetikai együttműködés mértékét mutatja be. Ezek a táblázatok komolytalanok a helyzetet valamennyire is ismerők számára. A táblázat egy szintre helyezi   ugyanis Törökországot, ahol a Roszatom négy blokkot valósít meg az Akkuyu Atomerőmű projekt keretében Build, Own, Operate rendszerben, illetve Spanyolországot, ahol a Roszatomnak egyáltalán nincs semmilyen projektje. A Nature szerint a Roszatom spanyolországi együttműködésének szintje viszont magasabb, mint az Örményországgal folytatotté, ahol már működik orosz tervezésű atomerőmű és egy újabbról tárgyalnak. Engedtessék meg, ez is mutatja, hogy a táblázatnak nem sok köze van a valósághoz.

Ami az infografikákat illeti, ezek önmagukban is érdekesek. De az ezzel kapcsolatos megjegyzések is kérdéseket vetnek fel. Azokról az országokról, amelyeknek energiamixében magas az orosz tervezésű atomerőművekben termelt villamos energia aránya, a cikkben ez áll: «ez a tény jelentős aggodalmat kelt az uniós és NATO-partnerországok körében», abban a bekezdésben, ahol a szerzők azt írják, hogy átlagos az orosz blokkok által termelt áram aránya, ami «bizonyos mértékű nemzetközi aggodalmat kelt, mindenekelőtt az USA és Izrael részéről». A szövegből az következik, hogy a függőség mértékét nem a termelésen belüli arány határozza meg, hanem a harmadik felek aggodalmának mértéke…Nos, ez tükrözi leginkább a valóságot e kérdést illetően.

Összeségében elmondható, hogy a függőség megítélése ellentmondásos: ott, ahol az orosz tervezésű blokkok aránya magas, úgy tűnik ki a cikkből, hogy van függőség, ám ott van viszont Ukrajna példája is, ami azt mutatja, hogy ez az állítólagos függőség felszámolható. Mindebből csak egy értelmes következtetés vonható le: az atomenergetika  biztonságára gyakorolt ​​lehetséges hatás nem korrelál az orosz tervezésű blokkokból származó villamosenergia jövőbeni mennyiségével, és még kevésbé a politikai befolyással.

Végül a leglényegesebb – az energetika fegyverként való alkalmazására a Nature cikkének szerzői Karen Smith Stegen meghatározását használják: « Az “energiafegyver” kifejezés azt jelenti, hogy az energiát adó állam politikai eszközként használja fel erőforrásait a fogyasztók megbüntetésére, vagy kényszerítésére (néha mindkettőre)».

Az atomerőművek építésével és a nukleáris üzemanyag-ellátással kapcsolatos jelenlegi helyzet alvetően más. Az energetika fegyverként történű alkalmazását – vagyis a büntetés és kényszer politikai eszközét – a vevők és a szállítók ellen is harmadik felek alkalmazzák. Az EU légtérzárat léptetett életbe, amivel az orosz nukleáris üzemanyagot vásárló országoknak ellátási gondokat okoz. Az Egyesült Államok szankciókat vezetett be, a bangladesi Ruppurban épülő atomerőmű számára berendezéseket szállító hajó nem kötheti ki Bangladesben stb. A Roszatom alkalmazottainak és más országok nukleáris szakembereinek köszönhetően azonban a atomerőművek változatlanul épülnek, és az orosz nukleáris üzemanyag továbbra is biztosítja az áramellátást az orosz tervezésű atomerőművekben.

A büntetést és kényszert például a Rovnói  (Rivnei) Atomerőműbe üzemanyagot szállítók ellen is alkalmazták. Egy teljes hónapig túszként tartották a személyzetet fogva, és úgy cserélték ki őket, a békés civileket, mintha hadifoglyok lennének. Megjegyezzük, hogy az orosz üzemanyagot, amitől a Rovnói Atomerőmű működése függ, természetesen nem küldték vissza…

Amikor hipotetikus ellátási problémákról beszélünk, amelyek a legnagyobb kockázatnak minősülnek, számos fontos szempontot kell szem előtt tartani. Először is a nukleáris üzemanyag-ciklus más mint a szénhidrogénpiac és a politika. Az reaktorokban az átrakás 12-24 havonta esedékes, és a friss nukleáris üzemanyagot általában körülbelül egy hónappal a tervezett átrakás előtt szállítják az egységbe, vagyis mindig van lehetőség arra, hogy egy esetleges feszült helyzet végét ki lehessen várni. Ezen túlmenően az aktív zónát úgy lehet konfigurálni a bent lévő üzemanyag átrakásával, hogy az egység működési idejét akár több hónappal is meg lehessen hosszabbítani. Másodszor, sem 2007 óta, amikor a Roszatom megalakult, sem korábbról nem tudtak olyan esetet felhozni a szerzők, hogy a Roszatom vagy elődjei szándékosan problémát okoztak volna a megrendelőiknek politikai nyomásgyakorlás céljával vagy bármiféle politikai engedmény elérése érdekében.

Néhány konklúzió

A Nature-ben megjelent cikkben egyfajta „nyelvészkedés” folyik, amennyiben az üzleti együttműködést “függőségnek” nevezik, ráadásul negatív konnotációval. Sajnálatosan a Nature szerzői, alaptalan állításaikkal feszültséget keltenek.

A cikkben vannak számítások és becslések is. De a Roszatom állítólagos rossz szándékáról és politikai nyomásgyakorlásáról egyetlen tény sem szerepel. Tények hiányában a cikk azt próbálja bizonygatni, hogy a „Roszatom veszélyes” és „túlzott a Roszatomtól való függés”, illetve azt taglalja, hogy meg lehet ugyan szabadulni a Roszatomtól, de ez sokáig tart.

Ehhez még hozzátennénk: sok pénzbe is kerül. Azt, hogy az üzemanyagszállítás és általában a Roszatommal való együttműködés elsősorban kereskedelmi és technológiai okokból előnyös, a Roszatom megrendelőinek nyilatkozatai is bizonyítják. Íme egy friss példa: Janne Wallenius fizikus, a Svéd Királyi Műszaki Intézet professzora és a kis teljesítményű, ólomhűtésű reaktort fejlesztő Blykalla cég igazgatója az Ekot rádiónak elmondta, hogy a reaktor szerkezeti anyagainak tesztelése terén a Roszatommal folytatott együttműködést befagyasztották. Az oroszországi tesztelés alternatívája a belgiumi kutatóreaktorban végzett vizsgálat de ez tovább tart és háromszor drágább. A svéd atomtudósok azonban nem tervezik megtagadni az Oroszországgal folytatott együttműködést. «A háború végét várjuk», – mondta a svéd tudós.

Objektíven el kell ismerni, hogy a világon csak néhány ország rendelkezik fejlett technológiával az atomenergetikában. Ha egy ország ki akarja fejleszteni ezt a tiszta és megbízható, a gazdaság fejlődését ösztönző energiatermelési eljárást, akkor ezt önállóan megteheti – vagy a másik lehetőség, hogy kész technológiát vásárol. Az önálló fejlesztés is együttmûködést igényel, amit Kína esete és fenti svéd példa is bizonyít. Az atomenergetikai ipar a partnerségnek köszönhetően fejlődik. Ha valaki elutasítja a technológia szállítóját, azzal nem válik függetlenné, hanem függővé válik egy másik szállítótól, gyakran a saját kárára. Hogy ez hogyan működik, azt a földgáz példáján már láthatjuk: azon európai országok, amelyek lemondtak az orosz gázról, kénytelenek a drágább amerikai LNG-t vásárolni, ami fokozta politikai és katonai függőségüket az Egyesült Államoktól az energia tekintetében.

És végül, a Nature cikke rávilágít arra, hogy számos állam működik együtt a Roszatommal – különböző kontinenseken, eltérő technológiai fejlettséggel, politikai struktúrával és kultúrával. Különböző években állapodtak meg partnerségről a Roszatommal, és ma is folynak tárgyalások a partnerekkel – ezekről a megállapodásokról rendszeresen tájékoztatjuk olvasóinkat. Ezek a legmeggyőzőbb tények, amelyek azt mutatják, hogy a Roszatommal folytatott együttműködés tudatos és szabad döntés eredménye.