A japán Sapporóban tartott G-7 nukleáris fórumon öt ország megállapodott arról, hogy fellépnek Oroszországgal szemben az atomenergia-ipar területén. A szövetség instabilnak tűnik, mert a nukleáris üzemanyag-ellátási lánc különböző országokban található. A megállapodásban részt vevő felek erőfeszítései pedig magukat a feleket és akarva-akaratlan az őket támogatókat fogják sújtani, mivel a verseny korlátozása az árak emelkedéséhez fog vezetni.
Az atomenergia-iparban folytatódik az Oroszországgal szembeni fellépés. „Kanada, Franciaország, Japán, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok olyan lehetséges együttműködési területeket azonosítottak a nukleáris üzemanyaggal kapcsolatban, amelyek fenntartják a meglévő reaktorok stabil üzemanyag-ellátását, biztosítják a jövőbeni reaktorok üzemanyag-fejlesztését és üzembe helyezését, és csökkentik az orosz szállításoktól való függőséget” – áll a megállapodásban részt vevő országok közös nyilatkozatában.
Az ellátás instabilitása
Miért éppen ezek az országok vettek részt a megállapodásban? „E többoldalú erőfeszítés célja az egyes országok nukleáris ipara egyedi erőforrásainak és képességeinek azonosítása és kihasználása a nukleáris üzemanyag globális kereskedelmi piacának létrehozása érdekében” – áll a nyilatkozatban.
Mit is jelent ez valójában? Azt, hogy a Roszatommal ellentétben egyik érintett ország sem rendelkezik a nukleáris üzemanyag-előállítási lánc valamennyi elemével. Franciaországban, az Egyesült Királyságban és Japánban nem bányásznak uránt; az USA uránkitermelése – legalábbis egyelőre – minimális. Japán és az USA még nem rendelkezik uránkonverziós létesítményekkel és Kanada sem rendelkezik dúsító kapacitással. A kanadai CANDU-reaktorok és az egyesült királyságbeli GCR-reaktorok szerelvényei nem alkalmasak a nyomott vizes reaktorok számára, mivel a kanadai és az egyesült királyságbeli reaktorok természetes uránt használnak, nem dúsított uránt, és más az üzemanyag geometriája is. Szigorúan véve nincs gyártás az Egyesült Államokban sem, mert az üzemanyag-kazettákat egy svédországi gyárban készítik. Úgy tűnik tehát, hogy a megállapodás egy Frankenstein féle „szörnyszülött” világra hozására tesz kísérletet a nukleárisüzemanyag-szegmensben. Ez a helyzet valószínűleg nem is fog változni, mert kevéssé valószínű, hogy a felek az üzemanyaglánc egyes láncszemeit a saját területükön hozzák létre. Kevéssé valószínű, hogy Franciaország vagy az Egyesült Királyság uránt bányászna, vagy drága urándúsító létesítmények építésébe kezdene az USA.
Önmagában a Frankenstein-hasonlat lehet, hogy mégsem találó, hiszen egy sok országra kiterjedő ellátási lánc normális jelenség a nemzetközi kereskedelemben és termelésben. Az eddigiek azt mutatják, hogy az ellátási lánc egyes elemei működtek csupán. Ilyen például az ammónium-diuranát szállítása Kanadából az USA-ba, az USA és Japán együttműködése a PWR üzemanyaggyártásban (a Mitsubishi Metal Corp. már 1958-ban elkezdte a cirkóniumötvözetból készült üzemanyagpálcák gyártását a Westinghouse technológiájának felhasználásával stb.), a Franciaország és Japán között tavaly nyáron jött létre szerződés a japán reaktorok kiégett nukleáris üzemanyagának újrafeldolgozására stb. De még ha feltételezzük is, hogy kiépítenek egy egységes ellátási láncot, amelyben a megállapodásban részt vevő felek mindegyike benne lenne, biztosra vehető, hogy ez a lánc kevéssé lesz szilárd, hiszen minden egyes „láncszem” nemcsak a saját céljait követné, hanem a lehető legjobb üzleti feltételeket is biztosítani kívánná magának.
A lánc egy másik okból sem lesz szilárd – a „láncszemek” viselkedésének megbízhatatlansága és kiszámíthatatlansága miatt. Például 1959-ben az USA nem újította meg uránvásárlási szerződését Kanadával. Az Egyesült Királyság szintén megtagadta a szállítást. 1974-ig a kanadai kormány kénytelen volt uránt vásárolni a kormányzati tartalék számára – évente átlagosan 500 tonnát, szemben a beszerzés megszüntetését megelőző év 12 000 tonnájával. Egy újabb példa: a nem megfelelő menedzsment miatt a Westinghouse csődbe ment, és majdnem magával rántotta tulajdonosát, a japán Toshibát, amely kénytelen volt átszervezni üzleti tevékenységét és eladni eszközeit. Egy másik példa: Ausztrália felmondta a Franciaországgal kötött, dízel-elektromos tengeralattjárók építésére vonatkozó szerződést. Ausztrália ezután új szerződést kötött az USA-val nukleáris tengeralattjárók építésére.
A dél-afrikai Koeberg atomerőművel kapcsolatban is történt egy-két incidens. Mindkét blokkot a francia Framatome reaktortechnológiájával építették, amely az üzemanyagot is szállította. Az 1990-es években azonban a Westinghouse üzemanyagot akart szállítani a Koeberg Atomerőműnek. Az amerikai gyártó első üzemanyagszállítmánya 2000-ben érkezett az erőműbe. Az üzemanyag-ellátási engedély azonban 2020-ban lejárt, decemberben pedig megszűnt a Dél-Afrika és az Egyesült Államok közötti kormányközi megállapodás. Ennek meghosszabbítására pedig nem volt lehetőség. Az engedélyt ideiglenesen megújították, de a jelenlegi helyzet korántsem stabil. A dél-afrikai nukleáris ipar csak reménykedhet, hogy az ellátás nem szűnik meg, mert különben az erőmű leáll, és az országnak energiaválsággal és gördülő áramkimaradásokkal kell szembenéznie. Ez nemcsak a helyiek, hanem a helyi bányák nyugati tulajdonosai számára is nagy probléma. Például az energiaválság az egyik oka annak, hogy a platinapiac idén még feszültebbé vált, hiszen Dél-Afrika az egyik legnagyobb beszállító.
Áremelések
A megállapodás természetesen előnyös a részt vevő országok nukleárisüzemanyag-gyártó vállalatainak. Politikai támogatást, esetleg fejlesztési támogatásokat és új szerződéseket kapnak. Az ilyen szerződések azonban hátrányos helyzetbe hoznák az üzemanyag vásárlóit – beleértve az azonos államból, illetve azok politikai utódállamaiból származó vásárlókat is.
Az idei év első számában már írtunk arról, hogy az orosz urán ára az amerikai piacon az amerikai termelők árának a fele, illetve másfélszer alacsonyabb a piaci átlagnál. Az orosz szállítások visszafogása magasabb nukleáris üzemanyagárakat és az amerikai nukleáris termelés versenyképességének csökkenését jelenti. Ezt természetesen értik az USA-ban, ezért folytatódik a Roszatom és az amerikai közműszolgáltatók közötti pragmatikus együttműködés a média aggodalmai ellenére.
A nyugati eladók orosz eladókhoz képest számított magasabb árait Bulgáriában is megemlítik. „A „Belene Atomerőmű” projekt leállítása és potenciális orosz befektetőkkel történő folytatásának ellehetetlenítése – nem fagyaszt-e be a bolgár adófizetők számára közel 4 milliárd eurót? Mennyibe került volna a „Belene Atomerőmű” megépítése európai és orosz befektetők segítségével? Körülbelül 10 milliárd euróba. És mennyibe kerül a Westinghouse-szal való esetleges együttműködés, amelyet az előző parlament megszavazott – körülbelül 30 milliárd euróba. A különbség nyilvánvaló… Sokadszorra kérdezem, kinek az érdekeit védjük – Bulgária vagy idegen hatalmak érdekeit?” – nyilatkozta Boriszlav Gucanov, a Bolgár Szocialista Párt Végrehajtó Bizottságának titkára.
Az áremelkedés tehát a piaci és politikai mechanizmusok kombinációjára vezethető vissza. Ha a világpiac egy szegmensében mesterséges hiányt idéznek elő az egyik kulcsfontosságú beszállítóhoz való hozzáférés korlátozásával, a vevők növelni fogják a vásárlásokat, a megmaradó eladók pedig emelni fogják az árakat, ha kisebb a verseny. És mi fogja őket visszatartani? A világ 2022-ben már látta ezt a viselkedést a szénhidrogénpiacon, miután szankciókat vetettek ki az oroszországi szállításokra. A nukleáris üzemanyagpiacon azonban szintén roham és keresletnövekedés volt tapasztalható. Boris Schucht, az Urenco vezérigazgatója szerint 2022-ben 24%-kal, 2023 első negyedévében pedig több mint 10%-kal nőttek a megrendelések.
A piaci magatartás sajátosságai
Hogyan tervezik az aláíró országok az Oroszországgal szembeni beavatkozást? „A polgári célú nukleáris technológia, berendezések és anyagok szállítása a nemzeti törvények és rendeletek, valamint a nemzetközi megállapodások hatálya alá tartozik” – írják a megállapodás szerzői. A „harmadik országokba” történő szállításokról is szó esik. A hangzatos, de homályos kijelentés nélkül is világos, hogy elsősorban kelet-európai országokról van szó. Ezek Ukrajna (februárban tíz évre szóló szerződést írt alá a Camecóval dúsítatlan hexafluorid szállítására), Bulgária (áprilisban szerződést írt alá a Camecóval, az Urencóval és a Westinghouse-szal a Kozloduji Atomerőmű üzemanyagának szállítására), a Cseh Köztársaság (márciusban szerződést írt alá a Westinghouse és a ČEZ).
A Roszatomnak azonban nincs alternatívája a VVER-440 üzemanyagszegmensben, annak ellenére, hogy a Westinghouse azt állítja, jövőre megkezdi az üzemanyag-szállítást. Azonban még az amerikai cég is elismerte, hogy a csere hét évig fog tartani. Így legjobb esetben is csak 2030-ban kezdődhet. Csak mellékesen: az amerikai vállalatnak 14 évébe telt (az alternatív üzemanyagról való döntéstől az első tételig), illetve a tervezés kezdetétől számítva 10 évbe, hogy megkezdje VVER-1000 üzemanyag-kötegek kereskedelmi célú gyártását Ukrajnában. További öt évre volt szükség a fűtőelemek biztonságot befolyásoló hibáinak kijavításához.
Tudni kell azt is, hogy a VVER-440-es reaktorokat Európában az 1970–1980-as években építették. Ez egy nagyon jó orosz tervezésű egység, élettartamukat meghosszabbították több helyen. Ezeket az egységeket azonban 2030–2045-ben fogják leszerelni. Ezért az alternatív üzemanyag-ellátás 5-től legfeljebb 15 évig tarthat. Ez idő alatt a szállító számára a fejlesztési költségeknek meg kell térülniük és a tervezett nyereségnek be kell folynia. Ezért csak együtt érezhetünk azokkal a fogyasztókkal, akik politikai okokból lemondtak a kedvezőbb árú, megbízható orosz üzemanyagról.
A nagyobb aggodalom persze az, hogy mennyire lesz biztonságos az alternatív üzemanyag, különösen az orosz üzemanyaggal kombinálva (az aktív zóna részben túlterhelt). A gyártóknak és az üzemeltetőknek minden egyes erőmű esetében újra kell majd számítaniuk az aktív zóna paramétereit. Ez nem egyszerű folyamat, kevés a szakember, és nagy a kockázat. És nyilvánvaló, hogy baleset esetén az alternatív üzemanyaggyártók lesznek a hibásak. A politika és a piaci verseny tehát soha nem kerülhet a nukleáris biztonság elé.
A Roszatom természetesen tisztában van azzal a kockázattal, amit a fent említett szövetség jelent, és meg fogja védeni az érdekeit. Ugyanakkor az orosz állami atomenergetikai vállalat fejlődik, kapcsolatokat épít, partnerségeket alakít ki, elmélyíti és bővíti az együttműködést a különböző országokkal, felajánlja nekik a legjobb, már kipróbált megoldásokat, új projekteket valósít meg az atomenergia-iparban, az energián kívüli nukleáris és a nem nukleáris szegmensben. Tiszta és megbízható atomerőműveket épít, amelyek energiát adnak azoknak a gazdaságoknak, ahol épülnek, nukleáris tudományos központokat hoz létre és szerel fel, orvosi izotópokat és ezeken alapuló radioaktív gyógyszereket állít elő, valamint gondoskodik a tiszta környezetről a korábbi ipari területek szennyeződésmentesítésével. Ez természetes és helyes munka a bolygó és lakói javára. És sokan vannak azok, akik szeretnének csatlakozni hozzá.
